 Kilencvenkilenc selyemkendő
Utolsó akkordom még a kocsma füstös levegőjében rezgett, amikor díszes lantomat az asztalra csaptam, ezzel megbontva a varázslatok tucatjaival tűzdelt előadásom által keltett harmóniát.
- Elregéltem hát a halált tagadó igaz történetét. Kérdezem én tőled, vénség, miért ne létezne ily csoda, mely az ember életét így megnyújtja? - Az izzó kandalló mellett ülő, negyvenes éveiben járó férfi úgy állt fel a székéről, mintha csak királya kérte volna erre. Minden mozdulata méltóságteljes volt, túl tökéletes, túl precíz. Köpenye viseletes, sártól és portól, az elmúlástól koszos nyitott incognó szinte magától mozdult, úgy követte mozgását, míg szabaddá tette kezeit. Talán túlságosan is meglepődtem ezen. A kocsmáros szerint három napja érkezett véresen, sérülten, egy degeszre tömött erszénnyel. Minden segítséget elutasított, s azóta a kandalló mellett vedelt éjjel-nappal szüntelen.
Amikor megérkeztem e lerobbant, fejletlen, de nagy lélekszámmal bíró városka füstös kocsmájába, s jó bárdként előadtam az itt lebzselőknek a tárházamban lévő legendák, balladák és egyéb kocsmai adomák és dalok repertoárját, az öreg piás csak sercintett egyet a koszos padlóra és folytatta ivászatát.
Kifinomult ízlésemnek már ez a megmozdulása sem tetszett, de nem foglalkoztam vele. Csak egy bunkó részeg a sok közül. Egészen estebédig zenélgettem mindenféle dalokat, csak úgy, a jelenlévők szórakoztatására, hadd menjen csak híre annak, hogy muzsikus dalnok jött e porfészekbe. A fizető vendégek úgyis később érkeznek majd.
Igazam lett. Alig múlott el a vacsoraidő és már el is kezdtek szállingózni a fogadó “tánctermébe” a helyi pénzemberek, teljes udvartartásuk körében. Szép számban képviseltették magukat a főrészt tíz évvel ezelőtti udvari divat kollekcióiban pompázó “nemesen születettek”.
Nem tévedtem akkor sem, mikor is a tömeg, a közelmúlt legsikeresebb szerzeményét, A halált tagadó legendáját kérte tőlem. Igazuk volt. Ennél szebb, meghatóbb balladát már vagy háromszáz éve nem kreáltak a bárdtestvériségek szerzői. Tizenhét bárd adta életét azért, hogy összegyűjtsék egy hittársuk hiteles történetét. Az áldozat megérte. A történet nem csak hogy páratlanul hiteles lett - a sorsdöntő bizonyítékokat a bárdok legendás tornyában őrzik -, de még sikeres is. Sosem látott pénzösszegek vándoroltak a társaság kasszájába a szerzeményért cserébe.
Büszkén álltam ki a rögtönzött pódium közepére, s hangzatos akkordkombinációval vezettem fel a legendát. Már éppen a megfelelő varázslatot akartam belecsempészni az előadásomba, amikor a piás bekattant. Valaha szebb időket látott rapírját a tömegbe dobta, s miután felhajtotta a kezében lévő kupa pálinkát, ki tudja már hányadikat, hazugnak nevezte a bárdokat, három őt csillapítani akaró férfit leütött egy székkel, majd kitört magából:
- Rohadjon el az összes igric lelke, aki felbolygatta annak a szerencsétlen bárdnak a múltját. Csodáról beszéltek, melyre mindenki vágyik, hősnek kiáltottátok ki, miközben egy szívtelen gyilkos csupán. Az a két elvetemült isten a pyarrok pantheonjából elvette tőle a megnyugvást jelentő halált. Átok ez, nem csoda, igric, s most kotródj a kocsmából!
Gyorsan kellett cselekednem, különben még meglincselték volna. Megsértett, s nem csak engem, de mindent, mire büszke voltam. Mégsem akartam a halálát. Meg akartam győzni az igazamról. A testemben feszülő mágikus erőket kissé átformáztam, egy magamfajtának mindegy, hogy a hangszerét vagy a hangját bűvöli-e, s szólásra nyitottam ajkaim:
- Csendet! - harsogtam túl a tömeg hurrogását. Hangom parancsolóan csattant, nem tűrve ellenkezést, mely mégis megtartotta balzsamos mivoltát, mely már dorombolóvá tette az erőszakos utasítást.
- Üljetek le nyugodtan! Az előadás meg lesz tartva, sőt, megkapjátok ingyen! - iszonyatos üdvrivalgás fogadta kijelentésemet, és lenyugodott a tömeg.
- Hallgass meg, öreg - fojtottam belé a szót még mielőtt megszólalhatott volna. - Ingyen ihatsz a kontómra egy kupa pálinkát, s cserébe is csak annyit kérek, hogy hallgasd végig a legendát. - Intésemre a kocsmáros, dagadt és zsírtól koszos, akár a többi, már ki is vitte a rendelést. Az öreg leült, és csak egy bólintással jelezte belenyugvását a dologba.
És most itt állt velem szemben, kitárt incognóval, arcába húzott csuklyával, melyből csak szögletes, borostától szürke, már-már heroikus álla látszott ki. Nem tűnt részegnek, sőt. Ennél józanabb már nem lehetett volna, pedig bizonyos voltam benne, hogy többet ivott, mint a kocsmában lévők összesen.
- Még mindig csodáról beszélsz, ifjú? - hangja erőteljes volt, oroszláncsorda uralkodó hímjéé ilyen, mégis oly mértékben volt telítve keserűséggel, hogy nem tudtam volna azt dalban kifejezni. Nem szerepet játszott, valós érzelmek törtek fel bensőjéből. Bár fiatal voltam, nem tapasztalatlan kezdő; a legjobb bárdok közé tartoztam, s úgy olvastam az emberek érzelmeiből, mint mentalisták a gondolatokból. Az öreg arcát nem láthattam, de az állán legördülő, borosta által megbontott könnycseppet akaratom ellenére is észrevettem.
- Csoda-e vagy átok szeretteid halálát nézned? Mily csoda az, mely belülről mar, mint a féreg? - hangja fokozatosan erősödött, szinte hipnotizálta a kocsmai hallgatóságot. S mintha csak a szavainak adna nyomatékot, megindult felém.
- Láttad már fiaidat meghalni? És az anyjukat? Milyen csoda az, mely ilyet kíván? - ekkor megállt, s az eddig jobbjában tartogatott kupát ajkaihoz emelte. Úgy gördítette le a benne lévő méregerős italt, mintha csak víz lett volna. Mozdulatát befejezve kivárt, mintha az utolsó csepp az életét jelentette volna, majd földhöz vágta a kupát.
- Milyen csoda kényszeríti az embert alkoholizmusba? Halált remélve menni egy küzdelembe, az a csoda? Mondd, ez a csoda, suhanc? - hangja korbácsként csattant, s hanghordozásából rögtön tudtam, hogy párbajra hív. Tudtam, óriási hibát követtem el, azt viszont éreztem, hogy a győztes csak én lehetek.
- Elvette az eszed a pia, öreg - hangomba annyi megértést sűrítettem, amely egy felbőszített bivalyt is lenyugtatott volna, a férfi mégis felmordult.
- Mely csoda képes arra, hogy megölje az érzéseket egy emberben? - Úgy közelített felém, mintha maga lenne a végzet. Élesen hasított belém a felismerés: ha nem csinálok valamit, ismételten vért kell ontanom.
- Miért azonosulsz egy legendával, öreg? Miért vitatod azt, amit a legtöbb ember kíván? - ekkor végre megállt. Felszegte a fejét, s baljával úgy tépte le magáról a vastagszövésű incognót, mintha csak évezredes papiruszból lett volna. Most láthattam először az arcát. Ilyen mértékű bánatot emberi arcon még nem láttam. Maga volt a megtestesült keserűség, mely nem a külvilágból, hanem saját magából ered és burjánzik. A férfinak a szeme volt a legkülönösebb. Véreres fehérségben úszó kékeszöld írisz, benne a feketén vibráló pupilla. A pupilla, mely egyre csak szűkült, jelezvén, az öreg készül valamire.
- Kilencvenkilenc selyemkendőt tudhatok magaménak, kilencvenkilenc párbaj emlékét, kilencvenkilenc halott vérét őrzik. Gondolkozz, öreg! A századikat nem egy vén piástól akarom. - A vívás művészetét a sikátorok hercegeitől, a bajvívók legjobbjaitól tanultam. A rapírom rúnákkal ékes, melyektől gyorsabb és pontosabb lettem. Nem akartam az öreg piást ledöfni, akinek már csak egy vadásztőr maradt fegyvernek. Rozsdás, kopott tőrkardja még mindig a kocsma padlóján hevert. Nem lett volna dicsőséges a győzelmem.
- Miért halnál meg egy legendáért? - Pupillája, melyet eddig figyeltem, elárulta. Gyorsabb voltam a lecsapó kobránál. Hüvelyéből kiröppenő pengém meredekebb ívet írt le, mint a legtehetségesebb bajvívóké. A kegyetlen döfést a rapír hárító kosara akasztotta meg, mely nagyot dübbenve csattant a férfi mellkasán. Szúrásom tökéletes lett.
A penge akadály nélkül hatolt át a szívén. Balom még a támadásom legelején fogott rá az ő jobbjára, mely a vadásztőrének markolatát szorította. Keze ragacsos volt, s kezem meg is csúszott az övén, de még így is keményen tartottam. Az öreg feje a vállamra borult. Köhögött és vért hörgött fel tüdejéből. Baljával selyemkendőt halászott elő zsebeinek egyikéből, s letörölte az álláról a vért. Gyengének éreztem magam, a lábaim is megrogytak kissé. Nem volt sem nehéz, sem kimerítő a küzdelem ahhoz, hogy szervezetem így reagáljon.
- Ez a tiéd kölyök, megérdemled. - szólt hozzám a férfi, bugyborékolón, vértől habos szájjal. A még mindig testén átfúródott pengére akasztotta a véres selyemkendőt.
- Gyorsabb voltam, és túl is fogom élni. - Kijelentése megdöbbentett. Mélyen a szemeibe néztem, s amit ott láttam, az megrémisztett. Tekintete szomorú volt, végtelenül szomorú. A halálba távozók tekintete, melyet már kilencvenkilencszer láttam, nem volt sehol. Látásom elhomályosult, ismét megrogytak térdeim, de ezúttal nem tudtam korrigálni, s ha az öreg baljával nem ragad meg, a földre zuhantam volna. Szemei könnyessé váltak, míg óvatosan a padlóra fektetett. Ahogy felegyenesedett, úgy siklott ki testéből míves pengém. Arca megrándult a fájdalomtól, amint a fegyver éle csikorgó hanggal végigszántott a bordáin. Már balom sem fogta a jobbját, egyszerűen lesiklott róla. A keze, melyet lefogtam tökéletes szúrásom előtt, nem pálinkától volt csuszamlós, hanem vértől. Az én véremtől. Úgy hasította fel a mellkasom, hogy észre sem vettem, s mi több, csak azután fogtam rá a kezére, miután eltette a tőrét. Tudtam, hogy meg fogok halni, de nem akartam ezt tudattalanul tenni.
- Hogyan? - kérdeztem tőle. Hangom szánalmasan gyenge és halk volt, a lágy nyári szellő is túlharsogná.
- Mely csoda késztetett arra, hogy ifjakat ölj, fiam, te tudod? - nem figyelt rám, s ezért nem tudtam rá haragudni, mert sejtettem az igazságot, s ezt ő ki is mondta:
- Mert a Legenda én magam vagyok.
Horváth Sándor
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
