Valóság

- Anya…
- Te vagy?
- Gyere…Had öleljelek meg!

A nő közelebb lép kezét széttárva, arcára meleg mosoly kúszik. A nő, aki az én anyám. Az anyám, aki meghalt.
Rég volt már… De most újra itt van. És átölel. Biztonságban érzem magam karjaiban, mélyen beszippantom hálóingje illatát, az ő illatát. Fejemet a mellére hajtom, és elsírom magam.

Hogy hiányzott! Kábult áhítatomban érzem, ahogy lüktet a szíve. Együtt ver az enyémmel. Ne gondolkozom, nem érdekel semmi.

Csak vagyok. Feloldódok a valótlanság valóságában, miközben nem emlékszem arra, hogy mit keresek itt. Talán itt voltam mindig. Vele. És most már itt is maradok. Hirtelen megszorít. Erősen, erősebben, mint amilyenre szikár karjai képesek lennének.

Fájdalmat érzek.

Félek.

Vergődök, de nem enged.

Valahogy sikerül ellöknöm magamtól; hátratántorodik, rálép hálóinge szélére, és halk puffanással a földre roskad. Nem mozdul. Remegve odasétálok, és letekintek, de csak a ruhát látom.

Fájdalom.

Apró tűhegyes fogak tépázzák az agyam. Üvöltök, és a bokámhoz kapok. Férgek vájják magukat a bőrömbe. Felállok, de újból összeesek, futni próbálok, de a férgek utánam özönlenek.

Rettegés.

Kirúgom az ajtót, az üres gyárépület elhagyott folyosóin végigrohanva igyekszem megszabadulni az őrülettől…de minden sarokban les rám valami. Az árnyak, a fal, a szobák, minden ellenem fordul, körülölel, megfolyt, magába olvaszt. Kiáltok, de hangom már nem képes áttörni a fátylat. A férgek körülfonnak nyálkás testükkel, eggyé leszek szerves valójukkal. A folyékony sötétség lezúdul torkomon, és megbénít. A kín ezernyi darabra szed, már nem tudom összetartani a testem.

Ajtó nyílik.

A folyosóról hideg fehér fény árad a sötét szobába.
A márványpadlón hangosan csikorog a két pár gumitalpú papucs, miközben a hozzá tartozó emberek a terembe sétálnak.

-Semmi változás.
-Semmi.
-Lekapcsoljuk?
-Nem. Még egy hét. Még egy hetet várunk.
-Tíz éve fekszik itt. Tíz éve. A kómából nincs visszaút. Mit számít egy hét?
-Ez a szabály.
-Igaz. A szabály az szabály.

Az alakok kilibegnek a teremből, az ajtó kizárja a sápadt neon ragyogását. Nem láttam, nem hallottam őket, hanem éreztem.

Hirtelen megértem miről is beszéltek… Hát végre vége.

Érzem hogy sírok.

Ennyi év tehetetlenség után.
És már csak egy hét az időtlen időben. De addig…

- Anya…
- Te vagy?
-Gyere…

                                                    M.M.Simon