Johnny    

Szabálytalan ütemben kattogtak a billentyűk, a kisfiú keze ügyesen mozgott a betűk felett. Az írógépet a nagymamája ajándékozta neki a kilencedik születésnapjára, hogy mindig szép és rendes fogalmazásokat írjon angol órára. Azonkívül megsúgta kis unokájának, hogy a gép varázserővel bír, és valóra váltja majd minden álmát.
Egy percig pötyögött, utána hosszú ideig csak ült, és bámult a papírra. Egy sort ötször is átfutott. Megint begépelt néhány szót, aztán megint gondolkozott. Alaposan megforgatott minden szót a fejében, és csak utána vetette papírra.
Történetet írt, Johnny történetét. Johnny az ő barátja volt, és valahol ő maga is Johnny volt. Ha nem tudott, vagy nem mert rosszat tenni, csak elképzelte Johnnyt, és hogy mit tenne ő adott helyzetben. Johnny rosszfiú volt, igazi gengszter, és soha nem kért bocsánatot, ha csúnyán beszélt. A kisfiú szerette őt, mert igazán felnézhetett rá, és ha valami bántotta, leülhetett ide, és gépelhette a szavakat. A szavak pedig azt jelentették, hogy közel lehet Johnnyhoz.

Már elmúlt este kilenc, az apja pedig feljött, hogy ágyba parancsolja végre. A fiú pedig engedelmeskedett, kötelességtudón megmosta az arcát és a fogát, elmormolta az esti imát.
Johnny tehát most elalszik. Akárcsak ő. Freddienek hívták, és azt gondolta, az ő neve nem olyan jó, mint a Johnny. Tetszett neki ez a név: Johnny. Elrejtette az aznap írt adagot (kereken negyven oldalt), és visszafűzte a gépbe a házi feladatát. Szinte fizikai fájdalmat érzett, valahol a szíve táján, mert érezte, hogy Johnny most egy időre megint tanácstalan, és pont az egyik legjobb résznél nem használhatja azt a fene nagy képzelőerejét, hogy Johnny mégse legyen olyan tanácstalan.
Egy könnycsepp gördült le az arcán, de csak egy. Johnny biztos nem sírna, és hát akkor már Freddienek sem szabad, mert ha Freddie sír, akkor Johnnytól igazán nem várhatja el, hogy minden helyzetben tökös legyen.
Felkapcsolta a villanyt (Johnny nem szereti a fényt, de ő igen). Megvetette az ágyát, és szánakozva nézett a puha paplanra meg a párnára. Mert Johnny elalszik a kősziklán is, tudta, mert ő írta. De hát Johnny aludhat kősziklán, vagy ahol éppen akar, neki csak ez jutott. Leoltotta a lámpát, és lefeküdt. De még egy jó óra hosszat forgolódott az ágyban, és csak nagyon nehezen aludt el. Johnny bajban van, és most nem biztos, hogy elég, ha tökös az ember.

Reggel hétkor kelt. Kidörgölte az álmot a szeméből, és görnyedt vállakkal ült még egy percig az ágyában. Édes álmot látott, melyben Johnnyval találkozott, de a részleteket nem tudta felidézni.
Freddie kiment a fürdőszobába, megmosta a fogát, felöltözött, majd evett két szelet pirítóst, csokis tejjel, mert az volt a kedvence, aztán elment az iskolába. Az iskolát szörnyen utálta, mert nem csak őt, de Johnnyt is korlátozta, még amikor kicsi volt. De Johnny megoldotta a problémát, ő nem szarozott (bocsássmegistenem), hanem leszámolt mindenkivel, aki keresztbe tett neki, főleg Smithtel, a rohadék igazgatóval.
A mamája puszit adott neki, és azt is utálta, mert az olyan férfiatlan. Puszi a hasára. Ha nincs a mamája, akkor nem kérne bocsánatot mindenért az Úristentől, nem is hinne benne. De a mamája és a nagyanyja elültette benne ezt az izét
jöjjön el a Te akaratod
és Freddie nem akarta, hogy egy poros fekete könyv uralja az életét. Neki senki ne mondja meg, hogy mit csináljon. De azért mindig bocsánatot kért, ha csúnyát mondott, vagy ha rosszra gondolt, és néha nem is foglalkozott vele, de amikor észbe kapott, dühöngeni akart, de ahhoz meg nem volt bátorsága. Johnny megtette volna.
Na mindegy, gondolta, azért csak elmegy az iskolába, ha másért nem is, mert ez a kötelessége. És mint minden nap, egyfolytában görcsölt a gyomra, hogy nehogy megtalálja valaki a regényét.
Nem akarta rejtegetni, de tudta, hogy nem értenék meg: azt mondanák, megőrült, és hogy sorozatgyilkos válik belőle, meg minden ilyen marhaság, de ő nem, csak hát Johnny, az ő szavukkal élve, egy kicsit rossz volt, de inkább nagyon rossz, és hát általában rossz dolgokat művelt. Ezt Freddie le is írta, és ha valaki elolvasná, miket csinál Johnny, talán azt hinné, hogy Freddie is rossz.
Freddie nem volt rossz, csak hát nem akart többé jó lenni. Ezért megírta Johnnyt, aki akkor rossz, amikor csak akar, és általában rossz akar lenni.
És Freddie még mindig jobbnak látta, ha az embernek rossz a barátja, mintha maga is rossz lenne.
Megérkezett a sárga iskolabusz, és Freddie felszállt rá. Előtte a veranda lépcsőjén ült, a reggeli újság mellett, de nem jutott eszébe beleolvasni, még ránézni sem. Pedig ha megtette volna, egészen más véleményen lett volna Johnnyról.

Minden tantárgyból négyes volt, vagy ötös, és a tanárok odavoltak érte. Egyszerűen drága volt a kis Freddie, a szemüvegével, vörös kefehajával, tizenegy éveshez képest túláradó fantáziájával és eszével. De persze a többiek nem szerették. De hát Johnnyt sem szereti senki, csak néhány rossz néni, aki pénzt kap, ha valamit kezd a Johnnyhoz hasonló alakokkal… és hát nem is várta el, hogy szeressék. Csak mielőbb haza akart menni, hogy folytathassa élete művét.
Néha viszont nem ment ilyen könnyen a dolog. Voltak, akik nagyon nem szerették, és mindent el is követtek, csak bánthassák, kicsit, vagy nagyon, az mindegy. A nagyobbak megverték, a zsebpénzét pedig gyakran elvették. De nem keseredett el, mert ilyenkor senkinek sem volt ellenére, ha egy kicsit ő is rossz volt, és azt tehette, amit Johnny mindig tenne: visszavágott, de durva, alattomos módon. Néha azzal is beérte, ha visszaütött, vagy a folyosón gáncsot vetett a gonoszkodónak. De előfordult már, hogy az egyiknek kirántotta a lábát az uszodában egy zsineggel, az meg hangosat csattanva eltaknyolt, és bömbölt, inkább azért, mert még gyerek, és nem azért, mert annyira fáj.
Ám mégis fájhatott: a kis patkány beverte a fejét, és agyrázkódást kapott. Freddie gyorsan az úszógatyájába tömte a zsineget, amit kifeszített a kölyök lába elé ( vagy két évvel lehetett idősebb nála), és úgy tett, mintha elsősegélyt nyújtana neki. Aztán kiabált, és odahívott egy csomó felnőttet, akik mind megdicsérték, milyen ügyes és okos kisfiú ő.
Johnny azért keményebb lett volna, de Freddie tudta, hogy nem is rossz, ahhoz képest, hogy még csak gyerek.


Hetek teltek el így, és Freddie egyre többet írt. Szörnyen fáradt volt, de azért csinálta, és már nem is bánta, hogy lassan ezerötszáz oldalt írt már. Tudta, hogy hamarosan a végére ér, és akkor minden megváltozik.
Már javában ősz volt, amikor megírta a kétezredik oldalt is. Alig hitte el maga is, hát még ha megmutatná valakinek, akkor mi volna? És amíg írt, azokban a hetekben nem is nézett híreket, nem olvasott újságot, de még a rádiót is ösztönösen máshová kapcsolta, ha hírpercek következtek. A kis Freddie úgy tudta, hogy odakint béke van, és csak az ő fejében létezik az a mészárlásokkal, gyűlölettel, haraggal, kegyetlenséggel teli világ, amelyet leírt, és elrejtett, a temérdek képregény közé, később egy cipősdobozba. Mindig gondoskodott róla, hogy a doboz kellően bele legyen suvasztva a régi játékok közé a beépített szekrényben. Nagy, gyerekes betűkkel rá is írta, hogy ÉPÍTŐJÁTÉK, így még véletlenül sem kelthetett gyanút a mamájában.
Úgy augusztus vége felé kiapadt minden pénzforrása, mert betörte a szülei hálószobájának ablakát, amikor egyetlen rendes barátjával, Buddal baseballoztak. Az apja elvette a zsebpénzét, és abból fizette ki az új ablakot.
Sörösüvegeket gyűjtött és váltott vissza, minden délután a parkban mászkált, és kereste a kincset érő üvegeket. Ha rock-koncert volt a park túlsó felén álló Pavilonon, akkor egy este alatt három dollárt is összeguberált, plusz az apró. Mondhatni, Freddie boldog volt.


Szeptember tizenharmadikán, pénteken, egy héttel a születésnapja előtt Freddie nagyot szusszant. Ellökte magát az íróasztalától, ide-oda gurult a szobájában, nekiütközött egy halom játéknak, az ágyának, és végül leborult a forgószékről.
Jellegzetes mozdulattal megigazította szemüvegét az orrán, és mosolygott. Legszívesebben kacagott volna, mint az őrült professzorok a péntek esti horror matinéban, csupa buggyant dr. Frankenstein, valami nagyot alkottak, valami rémeset, közhelyesen gonoszat, borzasztót. De hát Freddie még csak tizenegy éves, hol van ő attól még, hogy professzor legyen? Így hát csak kuncogott, de ez így sokkal veszedelmesebb volt. Odakint villámlott, Freddie ijedten fordult oda; amíg írt, fel sem fogta, hogy vihar van.
Az égbolton villámok cikáztak, és szinte azonnal megérkezett a pokoli hang is, dörgött az ég, mintha Custer tábornok próbálgatná ágyúit…ezt Johnny mondta egyszer, és Freddienek már eszébe sem jutott, hogy ezt valaha ő adta a szájába.
Az olvasólámpa egyet pislákolt, majd végleg kialudt. Valószínűleg az egész házban elment az áram. A kisfiún egy másodperc törtrésze alatt végigszaladt a hideg, de aztán újra nyugodt lett.
Freddie rendkívül hatásosnak találta, hogy az időjárás pont úgy alakult, ami méltó egy ilyen nagy esemény számára. Már vagy két hónapja nem imádkozott lefekvés előtt (a szülei abban a tudatban éltek, hogy kisfiuk fél tízkor már alszik), és egyre többet káromkodott, olykor hangosan is, de soha nem kért érte bocsánatot, bűntudata sem volt többé. Ettől nagyon boldog lett, és erőt adott, hogy legyőzze a fáradtságát. Johnny kész van.
Ám hirtelen nagyon sötét lett, és túl sok árnyék mozgott a szobában. Kint fújt a szél, mozgatta a fák lombját, és az elhúzott függönyön keresztül ez nagyon ijesztőleg hatott, pláne egy tizenegy éves kiskölyöknek.
Freddie túl nagynak érezte a szobáját, túl messzinek látta az ajtó fehéren derengő körvonalát, és tudta ugyan, hogy balra mellette ott van a villanykapcsoló, mellyel bekapcsolhatja a lámpát, a kék ernyős lámpát, rajta Popeyejel, és valószínűtlenül hatalmas alkarjával. De az is messze volt, túl messze, hogy elérje, és megnyomja, hogy jöjjön Popeye, és bunyózza le a szörnyeket… de azért tett egy lépést. És még egyet.
Na látod, Freddie, ugye, hogy nem is olyan félelmetes? Nyeszletten felvihogott, de ez olyan gyerekesen hangzott, Freddie viszont nem bánta; gyerek akart lenni, jó fiú, és két hónapja először imádkozni kezdett, de csak magában merte, fennhangon nem, mert a szörny biztos olyan, mint a denevérek abban a filmben Lugosi Bélával, és ha meghallja, mit csinál, akkor lecsapja a fejét, és megeszi vacsorára.
Nekiment a falnak, és a keze felcsúszott rajta. Már majdnem elérte a kapcsolót, amikor egy kéz nehezedett a vállára. Nagy, erős kéz, olyan emberé, aki maga is erős, kívül, s belül, és a szorításából ítélve olyasmikre képes… mint Johnny!
-Ne kapcsold fel a villanyt. Nem szeretem. Különben is, nincs áram a házban. Becsapott egy villám!
-T-tudom. - dadogta Freddie, és lassan megfordult. És ott állt Johnny, a közvetlen közelében, és Freddie egy újabb villám fényénél látta, hogy Johnny igenis valódi, mert vigyorog, és a másik kezében fog valamit, valami rosszat, valami határozottan Johnnysat, és Freddie már attól félt, hogy használni is fogja, a baltát a kézben, de ehelyett Johnny elengedte, és leült az ágyra.
Johnny az ágyára ült. Johnny az ő ágyára ült. Johnny az ágyára ült!

- Szevasz. - bökte ki végül, mert félt, hogy Johnny kineveti, ha olyan sokáig bámulja őt szótlanul.
- Szevasz, cimbi. Van tüzed?
- Itt nem gyújthatsz rá.
- Na neee! Mér nem? Aggyá tüzet, na, mi lesz? Elhagytam a gyújtom… - közölte.
Freddie elővett egy doboz biztonsági gyufát; ezt is jól eldugta, mert szeretett a tűzzel játszani, de az apja határozottan megtiltotta neki, hogy játsszon a tűzzel, de hát ő akart a tűzzel játszani, ezért volt gyufája.
-Kösz. Tökös kölyök vagy.
-Köszönöm. - hebegte Freddie. - Mi…mit akar csinálni… Johnny?
-Már mint hogy így hívnak? Tán nem? Te adtad a nevemet, nem? És még nem tudom, mit csinálok. Most csináltam valamit, nemrég. De te még kis taknyos vagy, nem beszélhetek neked erről. Vagy igen?
-Igen, igen! - Freddie feje előre-hátra rángatózott, majdnem leesett a heves bólogatásba.
Johnny közel hajolt a gyerekhez, kimeresztette a szemét, és suttogva mondta:
-Az apádat felaprítottam, és behajítottam a kandallóba… anyádat pedig valami Johnnysban részesítettem, és megfojtottam, ezzel a kezemmel. - felemelte a balt, és vihogni kezdett. - Nem tudom, miért csináltam.
És Freddie sikoltani kezdett. És nem hagyta abba. És eszébe jutottak a beszélgetésfoszlányok, az anyja és a barátnői beszélgetése, a boltban, a postahivatalban, amikre nem figyelt, de néha elcsípett néhány szót, de rögtön el is felejtette őket, azonban úgy látszik, mégsem, mert mind ott torlódott Freddie fejében, csak valami mágikus akadály elzárta előle: gyilkosság, megerőszakolt nők, felakasztott, elvágott torkú férjek, kizsigerelt kutyák, felgyújtott házak… és a régi írógép. Valahogy mindig visszatértek az írógéphez a gondolatai.
Eszébe jutott, hogy mindezt ő írta, és azt is írta, hogy Johnny teszi ezeket… a dolgokat, a rossz dolgokat, és eszébe jutott, mi lett Johnny vége.
Freddie leírta, részletesen, hatvan oldalon keresztül, kisebb megszakításokkal, Johnny hogyan mészárolja le a szüleit, minden egyes szó, pont és vessző ott lebegett a szeme előtt, és az utolsó tíz oldal, hogyan végződik Johnny gaztette…
Freddie felpattant, és rohant. Ki a szobájából. Le a lépcsőn. Az apja dolgozószobájába. A parányi dobozhoz, amelyben a harminckettest tartotta. Megtöltve. Kibiztosítva. Lövésre készen.
Ezt mind leírta Freddie, de hát tizenegy évesen honnan tudhatta volna, hogy a fegyvereket nem szokás töltve, kibiztosítva pakolászni…
De ott volt a kezében, Johnny pedig belépett az ajtón, értetlenül, mert azt hitte, örömet szerzett szadista kis barátjának, a kezében hatalmas fejszét lóbált, pont olyat, mint amilyet a kisfiúk elképzelnek, hogy azzal ölik meg őket, a legrémesebb rémálmok világában, óriási fejsze, kicsorbult éllel, tökéletes szerszám, amivel könnyedén fel lehet tépni egy gyerek hasát, ha kellő gyorsasággal ugrik elő a szekrényből, miközben a kiskölyök alszik…fényt vet rajta a hideg villanykörte, és megcsillan a hideg acél. De sem villanykörte, sem fény nem volt a helyiségben, a konyhában, de Freddie ezt elfelejtette leírni, kétezer oldalt írt tele mindenféle ocsmány borzalommal, de az nem jutott eszébe, hogy az apjának nincs dolgozószobája, és hát pisztolya se, de már mindegy… a fejsze csillogott a sötétben.
Mert Johnny már nem mosolygott. Ezt tökéletesen leírta Freddie, hogy Johnny már nem mosolygott. Arca eltorzult a haragtól, grimaszt vágott, talán nevetségeset, de egy kisfiú számára félelmeteset, kopasz volt, magas, hatalmas, erős, és gyilkos. ROSSZ.
Freddie lőtt. Egyetlen golyót küldött Johnny fejébe, és nem is tudta, hogy egy valódi pisztollyal nem menne ilyen könnyen a dolog, még a fegyvert sem bírná el, de Freddie azt írta le, amit a filmekben látott, ahol John Wayne keze biztosan tartja a jóval nagyobb hatlövetűjét, de Freddie lelőtte Johnnyt.
Vörös-fekete lyuk keletkezett Johnny homlokán, és a nagyon nagydarab ember összerogyott. És Freddie tudta a folytatást:
Johnny tágra nyílt szemekkel, a dühtől őrjöngve kirobbant, megragadta a gyerek bokáját, és azt üvöltötte, hogy:
-Megöllek. Megöllek. Megölllle…
-Nem hinném. - mondta Freddie, de aztán sötét lett, és többé nem tért magához.

Harlan rendőr negyed kilenckor ért a helyszínre. Kiszállt a vadonatúj Fordjából, és bevágta a kékre dukkózott ajtót.
Kávé gőzölgött a kezében, undorító pancsolmány, idefelé jövet vette egy bisztróban. Kortyolgatta, és elhúzta a száját. A szarnak is jobb íze van, gondolta.
Felmutatta jelvényét az egyik rendőrnek, az biccentett, és felengedte a gyepre. Az emberek a kordonon kívül kiáltoztak, és a sajtó is megérkezett már, úgyhogy már csak Harlan nem tudta, mi történt.
Egy hippi állt tőle nem messze, virágmintás ingben, hosszú, barna hajú férfi, és egyfolytában a kormányról kiabált, meg hogy el akarnak majd tussolni mindent. Harlan nem foglalkozott vele.
Félúton a ház felé megállt a gyepen, és meredten nézett be a hatalmas panorámaablakon, be a nappaliba. Elhajította a kávét, és a hátralévő távot futva tette meg.

-Ezt elmondani nem lehet. Ilyet még nem láttam.
-Minden zsaru életében eljön az a pillanat, amikor kimondhatja ezt. Én már nagyon unom, úgyhogy legyen szíves mindenki megtartani a véleményét a feleségének! - förmedt rá a belépő Harlan a zsarura, aki fogadta.
Harlan nem tudta, mit nézzen meg előbb. A nappali csupa vér, a nő - megnézte a papírt, amit a kezébe nyomtak - , Mrs. Amos üveges szemekkel meredt az oda belépőre, karjai szétvetve, és valami iszonyatosat műveltek vele derékon alul…
A kandallót négyen állták körbe, fényképeztek, jegyzeteltek, egy laboros pedig mintákat vett… de miről?
Harlan közelebb ment, és örült, hogy nem itta meg a kávéját, mert biztosan kidobta volna. Csak egy kart látott, de az éppen elég volt, mert a kar magányosan hevert, kilógott a kandalló méretes szájából, a csonkja összevérezte a fahasábokat.
Elég volt, kiment a konyhába. A padlón egy kisfiú feküdt, szétlőtték a fejét. A baj csak az volt, hogy a harminckettes a fiú kezében volt. Az előbbi zsaru, aki a moziba illő kijelentést tette az előbb, szemrehányó pillantást vetett Harlanra, amolyan “nem megmondtam?”-ot.
A járólapon egy férfi bakancs nyomai látszottak, sáros nyomok, holott már egy hete nem esett az eső.
- Mi ez itt? - kérdezte, és többen úgy néztek rá, mint akik már tudnak valamit, és megértik, hogy ő még nem.
Az emeletről egy magas, vékony, beesett arcú férfi kocogott le, nagy, rángatózó léptekkel; nagyon laza volt, de Harlan sejtette, hogy a férfi inkább a liftező gyomra miatt megy így.
- Ááá, hadnagy úr. - mondta erőtlen hangon. - Azt hiszem fel kéne menned. Én mindenesetre hívok egy pszichiátert…
- Minek?… Úgy értem, kinek?
- A fiúnak.
- De hisz halott, az ég szerelmére! - megint sokan ránéztek, mert túl hangosan mondta ezt, de nem rosszallóan néztek rá; nekik is sok volt mindez reggelire.
-Menj fel. Aztán beszélünk.

Harlan belépett a gyerek szobájába (Frederick), és körülnézett. Sehol semmi nyoma erőszaknak, csak rengeteg telegépelt papír mindenfelé, és hárman is az íróasztal köré gyűltek: olvastak valamit.
Harlan döbbenten lépett melléjük, nem értett már semmit. Ő is olvasni kezdett.
Kiszaladt a vér az arcából. A térdei remegni kezdtek, és a kisfiúra gondolt a földszinten (Frederick), a konyha padlóján, pisztollyal a kezében.
A hórihorgas fickó hívatott egy pszichiátert, és újra felment az emeletre.
Ott találta Harlant, az ágyon ült, a könyökét a térdének támasztotta, és a halántékát dörzsölte.
- A pszichiáter nem sokára idejön. Láttad… azt?
- Aha.
- Nem tudom, mit mondjak, Steve…
- Inkább semmit.
- Nézz szét… legalább ezer oldal… az utolsó tíz. Beleolvastam. Tegnap nem esett az eső.
- És nincsenek fák a ház előtt.
- De az ablakot betörte valami, mintha egy ág lett volna, és levelek meg gallyak vannak a földön… és a sáros lábnyomok…
- És a pisztoly, Mac. A pisztoly. A fiú használta. De a szüleit nem ő ölte meg. Pedig itt van minden, minden, amit ez az őrült elkövetett, és odáig minden stimmel, hogy a fickó… Johnny… idejön… de nincs dolgozószoba. És a pisztoly is gyanús. És ha lelőtte azt a valakit, akkor… nincs hulla se. De a srác nem magára lőtt… nem az van odaírva.
-Tudom. Nem értem. Ez…
- Minden, a rohadt életbe, minden!
- Az utolsó vágásokig. Az anyja… leírta, hogyan ölik meg az anyját, ez képtelenség! Ez a gyerek megőrült!
- Nem tudom. - Harlan a hippire gondolt a ház előtt, és kirázta a hideg.

Johnny is ott állt a ház előtt. Paróka volt a fején, hosszú, barna, gubancos ál-fürtök keretezték vérszomjas arcát. A saját pisztolyát adta a kisklambó kezébe. Freddie koma elfelejtette ezt az apróságot.
Johnny elővette a farzsebéből Freddie gyufásdobozát, és rágyújtott egy cigire. Öt perc múlva elballagott az utcán, és senki sem törődött vele.

                       /Kerezsi Béla/