Tehetetlenül

Dühöm fájdalommá válik,

Mély, sűrű, kavargó árnnyá,

Bármerre járhatok, utolér.

Dühöm könnyekké válik,

Melyek céltalan peregnek szemeimből,

Ha hagynám, de nem hagyom.

Dühösen csapnék az asztalra:

Nem! Elég! Megállj!

Ne hagyd, hogy a Sors eluraljon!

Dühösen törölném könnyeim,

Megálljatok! Nincs

Ki érdemes lenne reátok.

Szívem vérzik szemeimen át,

Vérpatak zuhogna belőle,

Ha hagynám, de nem hagyom.

Szívem dobog még,

De már vak vagyok,

S lassan, elülnek bennem az indulatok.