FARKAS

A farkas valaha az egész földkerekségen a legelterjedtebb és legsikeresebb nagyragadozója volt. Az ember azonban-mint vetélytársát a vadászatban, mint birkarablót, és mint állítólagos emberevőt- hosszú évezredek óta kíméletlenül üldözi, s csak az isten háta mögötti erdőkben, hegyekben tűri meg.

Az intelligens, találékony és jól alkalmazkodó farkas valószínűleg a legnagyobb területen elterjedt faj a ma élő emlősök között. A szürke farkas régen az északi féltekén mindenütt gyakori volt, s jól megélt a legkülönbözőbb élőhelyeken, a síkságtól az erdőn át a kopár hegyoldalig, a félsivatagtól a sarkvidéki tundráig. Hogy ebben a változatos környezetben boldoguljon, megtanult elbánni a legkülönbözőbb zsákmányállatokkal, a rovaroktól és az egerektől az olyan kolosszusokig, mint a bölény, a jávorszarvas vagy a pézsmatulok. Ragadozóként párját ritkítja, ám életmódjának van egy súlyos hátulütője: Közvetlen vetélytársa lett az embernek, és elterjedési területének legnagyobb részén elkerülhetetlenül alulmaradt az egyenlőtlen küzdelemben. Fajtái: a vörös farkas (ez egykor az Egyesült Államok délkeleti részét népesítette be, vadon élő példánya talán ma már nem is létezik), valamint a szürke farkas. Ez utóbbi még viszonylag elterjedt Kanadában, Alaszkában, Kelet-Európában, Skandináviában, Oroszországban, a Közel-Keleten, Közép-Ázsiában és Szibériában, de populációi e terület legnagyobb részén rendkívül ritkák. A szürke farkasnak több különálló alfaja van, ilyen a sarkvidéki farkas, a kanadai erdei farkas-az észak-amerikai erdőségek lakója-, a közép-ázsiai sivatagok pusztai farkasa és a közönséges farkas, amely még ma is lakja Kelet-Európa és Skandinávia erdőségeit, hegyeit. A pusztai farkas karcsú, halvány szőrű állat, összehasonlítva Európa és Észak-Amerika szürke erdei farkasaival, míg az északi tundrán honos sarkvidéki farkas nagyobbra nő, és vastag, fehér bundát visel.

A farkasfalka voltaképp nem több, mint egy nagy család; ritkán számlál húsznál több egyedet. A legtöbb falkában hat-nyolc felnőtt állat van; vezetőjük a domináns pár, vagy ahogy a farkasszakértők mondják, az alfa-hím és az alfa-nőstény. Rendes körülmények között az egész falkában csak ők szaporodnak, és a kisebb falkákban a többi kifejlett állat rendszerint az ő előző évben született, teljesen felnőtt, de saját territóriumot nem birtokló utóduk. A farkasok erősen társas hajlamú állatok; viselkedésükre azonban nemcsak együttműködést parancsoló falkaösztönüknek, hanem a csoport rangsorában elfoglalt helyüknek is döntő befolyása van. A hierarchia csúcsán az alfa-pár áll-a hím kissé a domináns nőstény fölött-, az ő akaratuknak a csapat összes többi tagja aláveti magát. Ha az alfa-pár egyik tagja kihullik a csoportból, egy másik állat lép a helyére. Ilyenkor falkában versengés alakul ki a vezető pozíció megszerzéséért, de komoly párviadalra ritkán kerül sor, mert az sérülést vonhatna maga után, és a falkának nélkülöznie kellene egy hasznos segítőtársat a vadászatokon. Éppen ezért a párharcok szigorúan jelképesek. Mindegyik állat ismeri a helyét a falka rangsorában, de csak egy bizonyos pontig. Valahányszor a falka összegyűlik, újra meg újra elismétlik társas szertartásaikat, részben a rangsor megerősítésére, de részben érvényességének ellenőrzésére. Néha átrendeződés történik, és egy magas rangú állat egyszer csak alacsonyabb pozícióban találja magát. A rangjától megfosztott farkas esetenként jobbnak látja önállósítani magát.

A territórium

A legfiatalabb, legalacsonyabb rangú farkasoknak sincs sok vesztenivalójuk. Idővel ők is hátat fordítanak a falkának, megpróbálnak párt keresni és saját falkát alapítani. Az ilyen „magányos farkasok” általában fiatal példányok, és sokszor nagyon hosszú vándorlás vár rájuk.

A magányos farkas minden lépésére vigyáz. Igyekszik elkerülni más falkák territóriumát, és sohasem csap zajt, mert könnyen pórul járhat, ha egy falkával összekülönbözik. A falkákon belül ritka ugyan a véres küzdelem, de a külső betolakodóval szemben a falka összefog, és kíméletlenül elbánik vele. Ha a magányos farkasnak sikerül is elkerülnie a fajtársaival való találkozást, könnyen mezőgazdasági területre vetődhet, ott esetleg megöl egy birkát, és lelövik. Ősszel és télen a farkasfalka nomád életet él a territóriumánál nagyobb (lakókörzetnek nevezett) területen. Azokon az erdős vidékeken, ahol bőven akad zsákmány, a falka lakókörzete viszonylag kicsi és jól körülhatárolt-mintegy 100 km²-, ha azonban kevés az elejthető préda, akkor legalább tízszer ekkora. A sarki tundrán élő, rénszarvasra vadászó farkasok követik zsákmányállataikat éves vándorlásaik során- sokszor minden szarvascsordának, megvan a maga állandó „partnere”-, és hatalmas területeket barangolnak be. Alaszkában nyomon követtek egy ilyen falkát, s kiderült, hogy az hat héten belül több, mint 1100 km-t tett meg, nagyjából 13000 km² pásztázva át.

Szagjelzés

Ilyen hatalmas területet egyetlen farkasfalka sem nyilváníthat a magántulajdonává, de az erdős vidéken, kis lakókörzetben élő falkák az adott területet sokkal inkább saját territóriumukként kezelik. A falka tagjai szagjelzéssel látják el a terület jellegzetes pontjait-amiként a kutyák az útjukba eső lámpaoszlopokat-, különösen a határövezetekben. Ezek a jelek tudatják a szomszédos farkasokkal, hogy a területre „belépni tilos”.

A szagjelzés a farkasok egyik fő kommunikációs eszköze. Másik ilyen eszközük az üvöltés. A falkák közötti összecsapásoknak nem szokott jó végük lenni, ezért rendszerint mindegyik falka jól jár, ha jelenlétét üvöltéssel már messziről hírül adja. Először csak egy farkas üvölt, de hamarosan a falkatársak is rázendítenek. Mintha még élveznék is, ha jól kiüvölthetik magukat. A portyázó farkasok azért üvöltenek, hogy az erdőben szétszóródva is kapcsolatban maradhassanak egymással. Amikor egy falka üvölteni kezd, rendszerint az összes többi, hallótávolságban levő falka követi a példáját, és félelmetes hangzavar kerekedik. Előfordul azonban, hogy az egyik szomszédos falka csöndben marad, méghozzá jó okkal. Talán azért, mert ez a falka kicsi, s ezért sebezhető, tagjai tehát inkább elsomfordálnak. Hasonló okból a magányos farkasok sem üvöltenek soha.

A hallgatásnak más oka is lehet. Például az, hogy a lapító falka el akarja foglalni a szomszédos territóriumot, és lesből támadva akarja meglepni az ellenfelét. Az ilyen támadások nem ritkák azokon a vidékeken, ahol nehéz gazdátlan territóriumot találni.

Szaporodás

Késő tavasszal a farkasfalka viselkedése megváltozik. A lakókörzet egészére kiterjedő nomád vándorlást felváltják a rögzített táborhelyről kiinduló vadászatok.

E hely kiválasztása a vemhes nőstény előjoga-rendszerint ő egyben a legmagasabb rangú nőstény a falkában, s ő az, amelyik a falkavezér hímmel párzott tél vége felé (a farkasoknál a párkapcsolat többnyire egy életre szól). Hétheti vemhesség után 4-7 vak, magatehetetlen farkaskölyköt hoz a világra. Az ellést követő három hétben szinte ki sem teszi a lábát a vackából, táplálékkal a párja látja el. A falka többi tagja is sürgölődik körülötte, ők is kiveszik részüket az anya és később a kölykök etetéséből. Még kölyökmegőrzést is vállalnak, amíg az anyafarkas vadászik.

Két vagy három hónappal később a kölykök már lépést tudnak tartani a falkával, a vacokra többé nincs szükségük, de szüleikkel még évekig együtt maradnak. Ezalatt megtanulják, hogyan, hol és mire vadásszanak, de végül külön válnak a szülői falkától, s megpróbálnak saját falkát alapítani.

Vadászat

A farkas nem válogatós: mindent megeszik, amit csak el tud kapni, ártalmatlanná tud tenni. Nyáron egészen különös dolgok szerepelnek az étlapján-madarak, békák, bogarak, sőt néha még zuzmók, gyümölcsök is. A dögöt is megeszi, és a farkasok rossz híréhez a régi időkben valószínűleg az a tény is hozzájárult, hogy a keselyűkhöz hasonlóan halott emberekről is leeszik a húst. Ezek a táplálékok jól jönnek a farkasnak, ha könnyen hozzájuk jut, de ha már vadásznia kell, mindig a legnagyobb zsákmányt választja, amivel még meg tud birkózni, mert így térül meg legjobban a vadászatba fektetett energia. Az egyedül vadászó farkas számára tehát egy kisebb szarvas vagy egy birka a legkifizetődőbb zsákmány, de ha egy egész falka együtt vadászik, akkor minél nagyobb a préda, annál jobb.

A falkában vadászó farkasok képesek elbánni egy 500 kg-os vagy még nagyobb felnőtt jávorszarvassal is, amelynek súlya tízszer nagyobb, mint egy felnőtt farkasé. Ilyen hatalmas zsákmány elejtéséhez erő, elszántság és összehangolt csapatmunka kell.

A vadászó farkasok leginkább az orruk után mennek. Amikor a falka szagot kap, a farkasok megtorpannak, együttesen fölemelik a fejüket, a szag irányába fordulva, izgatott farokcsóválás közepette ízlelgetik az orrcsiklandozó illatot. Hogy ezután mit tesznek, az a terepviszonyoktól függ. Nyílt terepen a falka mindjárt támadásba lendül. Erdős területen viszont jó esélyük van arra, hogy észrevétlenül közelebb lopakodhassanak a prédához, annál is inkább, mivel -a szagot követvén- ellenszélben közeledhetnek hozzá.

Ha magányos prédával van dolguk, sikerrel járhatnak, de a kiszemelt áldozat többnyire megérzi a veszélyt, és védekezik. Ha nagy termetű, akkor például szilárdan lecövekel, és nagyokat rúg patás lábaival, mire a farkasok valószínűleg visszavonulnak, és könnyebben elejthető zsákmányt keresnek. Ha a préda futásnak ered, a farkasok üldözőbe veszik, de ha nem csökken mindjárt a távolság, feladják a hajszát: nem pazarolhatják az értékes energiát.